Egyre többet vagyok reggelente egyedül az étteremben. Éppen ezért azt gondolom, hogy szerintem tökéletesen megvannak velem elégedve, hiszen kit hagynának egyedül, ha nem felelne meg az elvárásoknak. Ezt is sikernek könyvelem el. A mai reggel is egy ilyen volt, megint kaptam egy 30 fős listát, hogy oldjam meg. Szerencsére nem egyszerre jöttek, így könnyedén meg tudtam oldani. Egy másik manager pedig teljesen le volt döbbenve, hogy egyedül megcsináltam és segítséget sem kellett nyújtania, és legalább haladt a saját munkájával. Egyre jobb vagyok szerintem, bár az angolt muszáj lenne jobban tanulnom, csak egyrészt fáradt vagyok munka után bármihez is neki kezdeni, ami leterheli az agyamat, másrészt pedig lusta vagyok. Igazából nekem ami a legnagyobb gondot okozza még mindig a beszéd. Egyszerűen nem tudok értelmesen beszélni, ha hosszan, összefüggéssel kell kommunikálni, így azt kéne a legjobban gyakorolnom, na de hogyan? Csak az étteremben beszélgetek a kollégáimmal, már ha nem vagyok egyedül, mert akkor ugye nem tudok senkivel se.

Egy idős párral kezdtem el beszélgetni a napokban, vagyis nekik az volt az utolsó napjuk a szállodában, de beszélgettünk, mert nem volt munka, én meg unatkoztam. Az idős asszony tudta, hol van Magyarország és Budapest, hogy két részről áll és híd köti őket össze. Annyira jó volt hallanom, de sajnos még nem voltak ott, de hát majd egyszer csak-csak. Beszéltünk a nyelvekről is, mondta, hogy az angolom kiváló, bár érezni az akcentust, de nem baj. Mondtam, hogy csak túloz, mert én nem érzem ennyire jónak az angolom. Ha épp úgy kelek fel, akkor folyékonyan beszélek, de az sajnos ritkán van még. Talán majd később, de nagyon jól esett, hogy ilyeneket mondtak és még az idős bácsi is igazat adott a feleségének. Boldog voltam utána egész nap. Nekem nem kell borravaló, én már attól örülök, ha valaki engem megért és dicsér. Ebből tudom, hogy ér valamit az, hogy itt vagyok.